Kritikák a "Lustration" lemezről:

Rock Station (http://rockstation.blog.hu) 2009.09.20.

A veszprémi csapat, a GuilThee, A Rock STATION MySpace oldalán keresztül hívta fel a figyelmet magára, de már korábban is halottam róluk, pont ennek a lemeznek a kapcsán. Az mindegyik erről a lemezről írt kritikából kiderült, hogy a Lustration-nel való ismerkedés nem lesz azonnali barátság kezdete. Magyarország valahogy táptalaja a különleges zenei kísérleteknek. Idén itt a Watch My Dying Moebius című remeke, vagy a Thy Catafalque Róka Hasa Rádió-ja, melyek mindegyike unikális zenei csemegének számít. Ezeknek a zenéknek egy apró „hibája” van csak: nevezetesen vagy megszokod, vagy megszököl, csúnya magyarsággal élve. A GuilThee is ebbe a sorba fog tartozni: aki ráérez a Lustration zaklatott, kísérteties, mégis egyedi világára annak hű társa lehet a Lustration, de akit ez egy kicsit sem érint meg, az nagyon nem fogja szeretni ezt a zenét. A Lustration a Csula Emil - hörgés, ének, vokál, Greskó Károly - szóló-, ritmus és akusztikus gitár, Bachstetter Balázs - ritmus és akusztikus gitár, Vértesi István – basszus, Tóth Gábor – dob, programozás felállású ötös első nagylemeze, melyet két EP már korábban megelőzött. A srácok állítása szerint a cél az volt, hogy ötvözzék a death metalt a 70-es évek pszichedelikus, analóg hangzásával. A hangszeres témák megírása közel egy évig tartott, az énekes Emil viszont fél év alatt kellett, hogy megírja az összes szöveget, aminek jó része a bűn témakörének boncolgatása. Nos a Lustration azért több annál, mint analóg hangzású death metál. Tény, hogy a gitárjáték terén inkább ez a stílus dominál, de ott sem mindig. Csula Emil hörgése sokszor back-metálos károgás-szerű kántálásba megy át, ráadásul Varga Betty női éneke is sokszor teret enged az elszálltabb témáknak. Az albumot a Learn To Obey foglalja keretbe a Biblia Mózes könyvének idézeteivel, de van itt elektro-hangjáték (Thor) vagy mezopotámiai teremtésmítosz magyar szavalattal, minimál zenei aláfestéssel (Enuma Elis),és széteffektezett Pataki Zoltán vers (S Eljön Értünk A Fény) is. A többi dalban a „könnyebben” értelmezhető zenei megoldásoké a főszerep: a Embarrassment Of The Fall And The Fool As Well-ben a döngölő kétlábgépes témák viszik a prímet és Csula Emil is okosan váltogatja a károgásszerű hörgést a tiszta énekkel, de a dal elszállósabb vége is igencsak jól sikerült. A Conomor The Accursed And Tréphine egy black zúzda, melybe fellazításként egy csodás női énekes rész is került. A Lilith And The Serpent a biblia bűnbeesés keleties énekkel megtámogatott zaklatott illusztrálása, míg a The Conqueror Worm From E.A.Poe pörgős death/black szörnyeteg egy sejtelmes énekdallamra épülő refrénnel. A Minor Disturbance In The Spirith Sphere In Antiquity inkább az oldszkúl thrash-metál témákra épít egy kis samplerrel megtámogatva, de a Beloved Wife Of Man sem sokkal marad el mögötte, melybe egy kis folkos rész került, mind az ének, mind a gitárjáték terén. Nehéz anyag a Lustration, de többszöri hallgatásra igencsak erős is. Az általam csak hangulati átkötőnek nevezett megoldások idejéből és szerepéből én visszavennék egy kicsit, mert egységesebb és folyamatosabb lenne az album, de nyilván a koncepció nem ez volt. Aki szereti a nem mindennapi zenéket, annak érdemes egy lehetőséget adni a GuilThee-nek, de tessék óvatosan közelíteni hozzá.. 4/5 - sunthatneversets - Az eredeti cikket [itt] találod

MusicDemo (www.musicdemo.hu) 2009.08.

Létezik Veszprémben egy banda, név szerint a GuilThee csapata, akik két demoanyag után, az idei évben jelentették meg, első, úgynevezett bemutatkozó albumukat, ami nem mutatja be a zenekart, hisz az már bemutatkozott a 2007-es évben két kiadvánnyal is. Na de ne játszunk itt egymás idegeivel, inkább nézzük meg mit tudott nekünk nyújtani a GuilThee, tizenegy számot tartalmazó Lustration című albuma... Mielőtt nekifognánk az anyag szétszedéséhez, el kell mondanunk, hogy a GuilThee zenéje amolyan régi iskolás thrash keveredése a kísérletezéssel, valamint progresszív elemekkel, és ez által egy megfelelően brutális mixet alkot, melyet azonban igencsak nehéz megemészteni, de ha maradéktalanul sikerül, nagyon jó szájízzel emlékszünk vissza rá. A kezdéssel nem variáltak túl sokat. A Learn To Obey Part 1. bibliai idézete után azonnal belecsapnak az Embarrassment of the Fall and the Fool As Well-be, ami egy igencsak kemény hangvételű, változatos, remek kedvcsináló szerzemény. Felfedezhetjük benne a nagy elődök jellegzetességeit, ám ettől függetlenül kiváló nóta. Jobbat alig hallani az egész lemezen. A Conomor the Accursed and Tréphine (nem tudom, miért használnak ilyen piszkos bonyolult és hosszú számcímeket) amely jellegzetessége a gitárjáték, ami majdnem végig dominánsan jelen van ebben a számban, és ez a szerencse, mert másképp felejthető lenne ez a kompozíció. A következő felvétel a Thor, egy instrumentális utazás. Igazi ambient:-) Talán direkt pihentetnek bennünket egy kicsit, hogy jobban tűrjük, amint a következő, Lilith and the Serpent című számmal kimetszik az agyunkat. És valóban! Élesen metsző thrash ez a nóta, embert próbáló ritmussal, melyben a legkülönlegesebb hogy az ordító éneket puha női hanggal (melynek gazdája, Varga Betty) tompítják, ill. ellensúlyozzák. Egy igen rendhagyó kísérletet botlunk az Enuma Elis című számban. Utána olvasva kiderült, hogy az itt elmondott szöveg az egy mezopotámiai teremtésmítosz, amit lefordítottak magyarra. Kicsit lagymatag, egyáltalán nem illik ide, de éppen belefér. Megint egy kurva hosszú számcím: The Conqueror Worm from E.A.Poe (Regrettably Compound by the Son of the Adeptus and the Blind Mistress) de annyi világos első olvasásra is hogy Edgar Allan Poe-t idézik ezzel a dallal. Nem tudom, mit szólna szegény Poe, ha meghallaná azt a zúzdát, amit a tiszteletére játszanak a GuilThee-s fiúk:-) A nyolcadik szerzemény, a szintén frappáns, kifejező, és nyúlfarknyi címet viselő a Minor Disturbance in the Spirit Sphere in Antiquity. Első hallásra kicsit lágyabban indul, ám nem sokáig pihenhetünk ebben az érzésben, ugyanis mire észrevesszük magunkat, már újra thrashbe keveredtünk. Megint egy kísérletezés-félébe botlunk a lemez egyetlen magyar nyelvű, S eljön értünk a fény című felvételében, ami, Pataki Zoltán versének (ő csinálta egyébként a lemez borítóját is) meglehetősen borúsra sikeredett megzenésítése. Ezt végighallgatva örömmel tölt el bennünket, hogy végre visszatérhetünk a z igazi metálba a Beloved Wife of Man (végre egy rövid cím) révén. Utolsónak, amolyan levezetés-féleképpen meghallgathatjuk a Learn to Obey Part 2. címú szintén kísérletezős, és egy kicsit túl nyálasra sikeredett felvételt, ami azonban zárásnak mindenképpen megfelel. Mint az elemzés elején is említettük, nagyon nehezen emészthető cuccról beszélünk, mikor a Lustration című albumot említjük. Tele sok jó, és kevésbé jó szerzeménnyel, helyenként szerintem értelmetlen vallási tartalommal, és szintén céltalan kísérletezéssel, melyek talán valamiféle útkeresésnek tudhatók be. Így mindent egybevéve egy jó kis metálkoktélt hallgathatunk, amelynek az összerakásakor, profi módon még arra is gondoltak, hogy többször is időt adjanak a hallgatónak, hogy kimenjen a konyhába és nyisson egy sört magának. Öt pontot a tízes listán mindenképpen megérdemel. 5/10 - harĐ - Az eredeti cikket [itt] találod

Heavymetal.hu (www.heavymetal.hu) 2009.08.

Nos, van egy olyan érzésem, hogy a Guilthee zenekar gyorsabban megírta debütáló, Lustration című nagylemezét, mint én ezt a kritikát, de a lényeg, hogy végül mind a kettő elkészült, úgyhogy helyrebillenhet a világ rendje! Talán inkább a negatívumokkal kezdem. A legnagyobb probléma azzal van, hogy az igazi dalok között túl sok az „üresjárat”. A tizenegy tételből öt amolyan átkötés, illetve semmitmondó agymenés. Főleg a Thor és az Enuma Elis tette be nálam a kaput: előbbi egy roppant idegesítő zajkollázs, utóbbi pedig egy nagyon fárasztó mese (vagy minek nevezzem). Ha rövidebbek lennének, talán el tudnám viselni őket, de ez a két tétel nem egész tíz percet tesz ki a háromnegyedórás játékidőből. Koncerten meg úgysem ezzel akarják majd meghódítani a közönséget (legalábbis remélem). Viszont a tényleges dalok eléggé rendben vannak. A hangzás is korrekt (talán a dob lehetne picit teltebb): főleg a gitárok harapnak, ami ebben a death metal közeli stílusban nem hátrány. Az Embarrassment Of The Fall And Fool As Well rögtön egy igen komplex kis szerzemény, brutális riffhegyekkel, amely végül egy szépséges, akusztikus levezetésbe csúszik át. A Conomor The Accursed And Tréphine-ben a középtájt beiktatott női énekes részek oldják a súlyos, szaggatott darálásokat, a Lilith And The Serpentben meg a remek groove-ok és a végére egyre kísértetiesebbé váló megoldások érdemesek a figyelemre. A The Conqueror Worm From E. A. Poe (Regrettably Compound By The Son Of The Adeptus And The Blind Mistress) – mint a cím is mutatja – Poe A győztes féreg című versének megzenésítése, a Minor Disturbance In The Spirith Sphere In Antiquity a megszokott zúzda (a gitárokon különleges effektekkel), míg a Beloved Wife Of Man a középtempói miatt marad emlékezetes. Ha a srácok visszafogják a helyenként kissé öncélúnak tűnő kísérletezgetést (meg a hangoskönyv-jellegű próbálkozásaikat külön mellékelik, nem az album közepén – l. Enuma Elis), akkor egy valóban izgalmas, progresszív death zenekart üdvözölhet majd a nagyérdemű. 7/10 - Downer - Az eredeti cikket [itt] találod

Mymusic.hu (www.mymusic.hu) 2009.07.24.

GuilThee: Lustration | Sokféle metál van, van a trash, a death, a hardcore, stb, stb.. no, de ez most más, ez kérem pszichedelikus metál. Külön-külön, mindkét műfaj jó, lássuk, együtt hogyan szólnak. De szóljunk pár szót a veszprémi bandáról. Nem egy ősrégen indult dolog ez, bár a 3 év, már nem is kezdő szint. 2006-ban, mint ahogy az lenni szokott, adott pár srác, akik össze akartak hozni egy zenekart, egy kompromisszummentes, minden brutalitással, és betegséggel megfertőzött extrém motívumokkal megfűszerezett zenéhez. Ezek a srácok, jókor találkoztak, ahhoz, hogy pont egy ilyenné álljanak össze. A veszprémi fiúk, rengeteg tagcserén mentek keresztül, de a két demó és stíluskereső, összecsiszolódó korszak után megjelent első lemezük a Lustration. Amit most picit boncolgassunk. Az első dal a Learn To Obey Part 1. bibliai idézettel kezdődik, aztán egy csapásra átfordul az Embarrassment-be. Ami olyan ritmusos, mintha egy Fear Factory nótát hallgatnánk. Az énekes (Csula Emil) elkezdi sokoldalú, hol hörgő, hol szinte vékony hangján ontani a szót, nem is akárhogy.. tökéletes választás kezdő dalnak. A Conomor the Accursed and Tréphine-ben, olyan gitár játék van, hogy szinte elvonja az énekről a figyelmet, egészen a szám közepéig, mikor újra Emil lesz a domináns.. nem is kicsit, de ez a jó ebben a lemezben, hogy mikor már-már sok lenne a hörgés, akkor jön egy csendesebb, lenyugtatóbb nóta. Ez esetben a Thor, amiben szöveg nélküli pszichedelikus hangok szólalnak meg. Pihentető.. Túlságosan ne nyugodjunk le, mert a Lilith and the Serpent durván hasítós, nagyon gyors riffekkel teli szám, melyben a lágy női hang, (Varga Betty) tökéletesen ellensúlyozza a rekedtes ordítást. Most egy szöveges, rész következik, az Enuma Elis- a mezopotámiai teremtésmítosz szövege magyarul felszavalva némi zenei aláfestéssel. Valakinek ez biztos bejön, de én nem igazán értem, miért került ez a lemezre.. Mindenesetre koncerten ez lehet a ’na elmegyek sörért’ nóta. Túlságosan megszakítja az eddig ritmusos, pörgős hanganyagot. Főleg, hogy az Edgar Allan Poe-t idéző The Conqueror Worm From E. A. Poe- című következő dal, megint zúzda. A nyolcadik szám, a Minor Disturbance in the Spirit Sphere in Antiquity rockosan indul, de persze az ének által, szépen átcsúszik metálba. Ebben a dalban az énekes hangja, nagyon jól szól, nem túl rekedtes, hörgős, pont olyan, amilyennek kell lennie. Remek! Az egyetlen magyar nyelvű szám, a S eljön értünk a fény, egy Pataki Zoltán vers ’megzenésítése’ mely a kicsit ördögi hangeffektek miatt (kb., mint mikor Pazuzu (démon) próbál kommunikálni, az Ördögűzőben) igen betegre sikerült. Ezt a számot ellensúlyozza a Beloved Wife of Man. Hu, ez egy ütős nóta, nagyon jó, mind a gitár és a dob összhangja, mind az ének stílusának, hangszínének változása. Talán az egyik legjobb nóta. A Learn to Obey Part 2. záró dalban a női és férfi duett, amolyan lebegős, smárolós, összebújós szám. Megpihenhetnek a bakancsos lábak és a fekete selyemszoknyák fodrai is simulhatnak. Tökéletes befejezés. Összességében, sok jó szám van rajta, de kicsit leterhelő album, elsőre talán túl sokat akartak belepakolni egy lemezbe. Kicsit borult, (néhol beteg), melyben van death, trash, pszichedelik, stílus, de a vallási és történelmi szagú dalok is hangsúlyosak. Végletek kavalkádja, melyben még érezhető a kísérletezés, stíluskeresés, de talán nem kell tovább keresni, ez így összegyúrva pont jó. 7/10 - Egres - Az eredeti cikket [itt] találod

Metal Hammer (www.hammerworld.hu) 2009.05.

A veszprémiek 2006-ban indultak, volt két demójuk, és rengeteg tagcseréjük. Ez pedig az első album. Egy igen különös anyag. A Learn to Obey Part 1. enyhén kísérteties hangulatú, intrójában a Bibliából vett idézet már előre vetíti, hogy mondani is akarnak valamit, nem csak zúznak. Az Embarrassment of the Fall and the Fool As Well aztán alapos keresztmetszetét adja a GuilThee-nek. Az egyik trashes, középtempós téma, akár Megadeth is lehetne, de aztán olyan dolgok jönnek, amikről a Believer, a Carcass és a Fear Factory is eszembe jut, a refrénről meg talán Kreator dallamosabb próbálkozásai. A vajdaságból származó Csula Emil hörgése főleg Jeff Walkert idézi, de nem kizárólag, s nem is egysíkúan. Igaz, az ereje sem egyenletes, az angol kiejtés sem hibátlan, pláne ilyen sűrű szöveg mellett. Mégis van súlya, hatása a nótának. A kékszakáll legenda gyökereit feldolgozó Conomor the Accursed ant Tréphine Meshuggah-szerű szétszaggatott témákra épül, de fura módon, a mesélős szöveg miatt a korai Amorphis is felrémlik, a női ének részek (Varga Betty) miatt pedig a szintén veszprémi Without Face. S ha hozzá vesszük, hogy a GuilThee tagja volt az ex-WF/Sunseth Sphere gitáros is, akkor kijelenthető: azon a környéken van valami a vízben vagy a levegőben, ami a különleges zenék, és sötét atmoszférájú mítoszokban, irodalomban mélyreásó szövegek felé tereli a zenészeket. A Thor egy elektronikus zajokkal vegyes félelmetes King Diamond szerű hangjáték. A Lilith and the Serpent a bibliai bűnbeesésről szól, némi közel keleties női énekkel, meg brutál black ill. göteborgi témákkal, sátáni kacajjal. Az Enuma Elis a mezopotámiai teremtésmítosz szövege magyarul felszavalva némi zenei aláfestéssel. Megvan a maga hangulata, de koncerten nem biztos, hogy működik, he-he... A Conqueror Worm From E.A.Poe már csak Poe miatt is a Without Face-et juttatja eszembe, amúgy pörgős death/black a gerince. A Minor Disturbance in the Spirith Sphere in Antiquity beteg, borult death/trash, a S eljön értünk a fény egy szépséges Pataki Zoltán vers effektelt rém borult verziója. Azt hiszem, Kátai Tamás legutóbbi Thy Catafalque albuma óta nem hallottam ilyen kísérletező zenét. De Watch My Dying fanoknak is bejöhet. A Beloved Wife of Man nyitóriffje Nevermore-ra hajaz, aztán megint csak black-es és göteborgi irányt vesz. A sztori, amit elmesél, hátborzongató, kicsit folkos is, és még némi szerb nyelvű kántálás is fokozza a hangulatát. Hatalmas! S végül a Learn to Obey Part 2. zárja az albumot, s bármily szép is az a kicsit Queensryche - Waiting for 22-t idéző akusztikus téma, a férfi és női ének kettőse és a végén a lány áriázása miatt rém bánatos és félelmetes darab. Zilált, nehéz anyag a Lustration. Iszonyú sokmindent tettek bele, és nem is tud minden részlet kellően kibontakozni. A csapat azt mondja, a hangzás direkt ötvözi a 70-es évek pszichedelikus világát a metállal, de szerintem sokszor egyszerűen nem elég jó. De a GuilThee így is üdítően sajátos és érdekes. Aki megcsömörlött a klónbandáktól, annak mindenképp érdemes odafigyelnie rájuk. 8/10 - Uzseka Norbert -

Rockerek.hu (www.rockerek.hu) 2009.04.30.

2006-ban alakult egy veszprémi székhelyű zenekar, a Guilthee, melynek alapítója, Tóth Gábor a 2008-as demolemez elkészültekor keresett meg, füleljek bele a felvételekbe. Elsőre kicsit sokkolt a dolog, emészteni kellett, s a végén már egész megtetszett. Eltelt egy év, s újabb korongot postázott, ahogy az előzőt is, tokban, borítóval, egy korrekt kiadványt. A különbség: nem 2, hanem 11 dalt tartalmazott. Nagylemez. Komoly háttér és kiadó nélkül is elkészült, s mégis összehozták, megtisztelve engem is egy példánnyal. Ehhez is kellett idő, de kevesebb, ahhoz hogy megemésszem és el tudjam mondani, mit is vált ki belőlem. Nagyon vegyes anyagról van szó, rengeteg zenei alapot elegyít, igazán egyedi alkotás, amilyenhez még nem volt szerencsém hazai berkekben. A ’60-as évek végének, ’70-es elejének rockzenéje keveredik a ’90-es death-metal és akkori kísérletek alapjaival, vegyítve ezt olyan elemekkel, mely a mai fülhöz igazítja kicsit a dolgot. Sokkol és elámít. Ez az amit vagy nagyon megszeretsz, vagy nagyon nem, de köztes állapotot nehéz belőni. A többit pedig bízzuk a befogadóképességedre, annyit elárulok: hallgatni csak hangosan érdemes! Mikor még csak a nagylemez terveit hallottam, nekem is furcsának tűnt, miként lehet olyan zenei alapokból egyszerre építkezni, mely egy részről érezhető a korai Pink Floyd (pl Umagumma, Saucerful of secrets,Meddle, de ha nem ismered, hallgass egy Best of-ot és a lényegét érzed), másfelől a ’90-es évek death vonalának bandái közül (Death, Gorefest, Napalm Death – melyekkel pl. a mai napig nem tudtam annyira megbékélni) szolgáltatják. A végeredmény valami olyan egyedinek nevezhető új alkotás, melyhez még nem volt szerencsém, attól függetlenül, mennyi zenét és mennyi érdekességet hallhattam eddig. A felépítés teljesen rendben, van egyfajta vonalvezetése a lemeznek, felvezet, különböző témákkal ámít, sokkol, kizökkent, nyugtat, lezúz, s végül a levezetés. Kicsit részletesebben: az első track, ’Learn to obey part I.’ címmel egy lágyabb dallamokra épülő,alig pár vokállal s szöveggel megtűzdelt szerzemény, mely egy horrorfilmbeli felvezető/átvezető zenének is elmehetne, mégis kellemes a fülnek, nincs is benne más hangszer a szintin kívül. Mikor kezd ráállni a fül, s elfelednénk, hogy metal-t hallgatunk épp, indul a második szám, melyben az erősebb riffek és a minden lágyságot mellőző ének kapnak szerepet, mégis kimért, egyenletes formában, érdekes dallamvezetéssel. Már az első taktusok előhozzák a ’hangerőt fel’ érzést. Ezt halkan nem is lehet. Ha kibírtad az első 4 és fél percét, akkor megjutalmaznak egy kis könnyed kiállással, mely kifejezetten a Pink Floyd hangzását idézi. Zseniális. S gyönyörűen szól, majdnem mintha Gilmour dallamait hallanám. S végül ez vezeti le számot. Igen, kell is egy kis nyugtatás, mert a folytatásban még többet kapunk az arcunkba, nehogy nyugton maradhassunk. S mégsem kínzó, csak ütős. Minden szerzeménybe becsempésznek valamit, amitől más ízt kap. Amennyire durva, annyira eléri, hogy füledbe másszon, mindenhova jut valamilyen kiállás. A ’Thor’ c. szám pedig a Red Hot Chili Peppers révén sokkal inkább ismertebb John Fusciante lemezein észlelt borult gitárnyúzást-szaggatást nyújt a felkészületlen hallgatóságnak, ez az első pont, ahol az edzetlenebbek menekülni kezdenek. S a (tor)túra még nem ért véget, sehol se tartunk. Ügyes húzás, pontosan a korong felére kapunk egy közjátékot, mely eredetileg egy apróságnak indult, s lett belőle 6percnyi betegesnek tűnő valami. Enuma Elis. Zavarkeltő hangok egyvelege egy monológ alá (ami egyébként a babilóniai teremtésmítosz, bibliai idézet). Az összhatás ami a legkegyetlenebb, nem kell ehhez se alkohol, se tudatmódosító szerek, önmagában hatásos. Főleg éjjel, egyedül a sötétben, esetleg fáradtan, mikor már alapjáraton is képes hallucinálni az ember. Iszonyat nagyot flash amit magával hozhat. Ha átérzed. Egyszerre idegesítő és érdekes. De ha félős vagy, léptesd tovább, de gyorsan. Nagyon hatásos és eredeti. Zenei kiadványon ilyennel se találkoztam még. Ha ezen is sikerült túljutnod, így, vagy úgy, kis időre ismét elmerülhetsz a zenei élményben, pár könnyed taktus, majd hadd szóljon! De már nem olyan kegyetlen, az interlude után már nincs olyan hogy befogadhatatlan. Erőteljes, de hamarabb szembetűnnek a könnyed dallamok, mellyel továbblendíthet, s máris kellemesebb hatású. Pedig végkifejlet sincs még, se levezetés, csak keményedőnek tűnő hangvétel, ügyesen teletűzdelve kiállásokkal, mely nagyon elütnek a dalok fő nyomvonalától, mégsem kirívóak, mindegyiknek megvan a maga helye. Ettől teljes mindegyik nóta. Könnyítésképp jön a ’S eljön értünk a fény’, mely számomra ismét Frusciante-t idézi, sokkal zavaróbb, mint nyugtató, s mielőtt menekülnék, még egy death-jellegű szerzemény, csak hogy a végsőkig nyúzzanak, már –már a dallamosabb black- és extrem goth metal bandákra emlékeztető módon. Na de amikor a kántálást meghallottam, már én is padlót fogtam…S így értünk el a végére, ’Learn to Obey part II’, ismét egy szintetizátorra épülő dal, némi vokállal vegyítve, egyszerre férfi és női (na igen, a lemezen van többször is női vokál, mely korábban nem volt rájuk jellemző), ez már a levezetés. Egyfajta megbocsájtás. Miért is? Hogy végigkínlódtad a lemezt, szenvedtél rajta, bántották füled, vagy sokkoltak? Vagy csak hogy lenyugodj kicsit. Mit is jelent maga az album címe? ’Engesztelő áldozat’ vagy ’mosdás’ az online szótár szerint. A projectre tekintve inkább az előző. Hogy miért kell engesztelni, és mi az áldozat, az még felvet pár kérdést, amiben biztosak lehetünk, hogy itt még hiteles zeneiségről van szó, és nem a pénz irányítja a dolgot, hanem a zene iránti szeretetük, az alkotási vágyuk, ami nagyon fontos ahhoz, hogy értékelhetőt alkoss. Nekik is 3 évükbe tellett egy olyan csapatot összehozni, amivel ezt meg lehetett valósítani, az eredmény önmagáért beszél. Két kölün zenei világot vegyítenek, ez egyiket jól ismerem (lásd: Pink Floyd), a másik kicsit idegen számomra is, a végeredmény mégis átjön. Nem kell magasztalni az egészet, ha sokszor megy le egymás után a korong, engem is ki tud akasztani, s pánikszerűen állítom le (de tegyük hozzá, bármi egyébbel lehet így lenni). Nagyon eltalált anyag, csak türelmet is igényel, mainstream-en nevelkedőknek valószínűleg nehezebben emészthető, sőt, garantáltan lesz olyan, aki nagyon ellene lesz, hogy meghallgassa másodjára is. Időigényes, szükséges hozzá némi zenei ismeretség és neveltetés. Ha rádión nevelkedsz és elvagy úgy, akkor felejtsd el. Egyéb esetben merem ajánlani, legfeljebb majd ismét lesz, aki szidja a fejem (sőt biztos, de ez részletkérdés), hogy miért ajánlottam figyelmébe. (Hozzáfűznivaló: blackmetalos ismerősnek megmutattam, első hallásra megkedvelte. Pedig ez nem is black…) Ne egy esélyt adj neki, inkább hármat. Utána jöhet a vélemény. 10/10 - Szapy - Az eredeti cikket [itt] találod

Shockmagazin (www.shockmagazin.hu) 2009.04.

Őszinte leszek: soha nem értettem, hogy a hazai rock/metal színtér miért épp a germán és brit heavy metal sokadrangú honi kópiáinak kedvezett inkább, mintsem az extrémebb, ám jóval egyedibb látásmódot képviselő csapatoknak. Nagy kár, mert így jó időre elég egydimenzióssá vált a hazai keményzenei paletta, ám szerencsére ez a tendencia mára megváltozni látszik, köszönhetően annak a mai kísérletezgetős trendnek, amely felszínre dobta az eddig mélyen szunnyadó honi kreativitást. Sorra bukkannak fel a semmiből az olyan csapatok, akik nem szándékoznak a negyvenkettedik Ossian lenni, hanem valami újat, valami frisset akarnak létrehozni. Tavalyi demójával a veszprémi GuilThee kellemes meglepetést okozott a hagyományostól igencsak eltérő zenei megközelítésével, az irány, melyet kijelöltek akkor maguknak igen ígéretesnek ígérkezett. Azóta cserélődött a tagság rendesen, aminek fejtegetésébe most tényleg nem folynék bele, de a múlt helyett sokkal fontosabb az, ami a jelent alkotja. Az aktuális – remélhetőleg végleges – zenekari felállás igen erősnek tűnik, a banda góréja, Tóth Gábor dobos érezhetően a legtöbbet próbálta kihozni csapatából és önmagából is, aminek végeredménye lett ez a háromnegyedórás lemez. Mikor először behelyeztem a cd-t a lejátszóba, s végighallgattam a friss művet, bizony nehéz falatnak tűnt, ami főként az album rendkívüli változatosságának köszönhető. Ám a hosszas, elmélyült ismerkedés meghozta gyümölcsét, így most megpróbálok némi betekintést adni ebbe a tizenegy állomásos őrült hullámvasutazásba. Az utazás a Learn To Obey part 1 című intróval veszi kezdetét, amelyben a kellemes akusztikus gitárra és zongorára érkező effektezett női szavalás nem épp könnyed kirándulás ígéretével kecsegtet. Az ezt követő, már-már Nile-i hosszúságú Embarrassment Of The Fall And The Fool As Well címmel ellátott szerzemény egy lendületes darab, ahol a gitárok szaggatnak, az új énekes, a vajdasági Csula Emil pedig ellentmondást nem tűrően szegezi szavait hallgatóinak, göteborgi hörgőgépekéhez hasonlatos, acsarkodós hangján. A durvulást pedig egy könnyed, a ’70-es éveket színestől-szagostól megidéző gitárpengetés vezeti le, ami váratlan húzás ám ez még csak a kezdet. A Conomor The Accursed And Tréphine egy kimértebb darab, ahol nagy szerepet kapnak a finom témaváltások, amely egy éteri női énekkel fűszerezett középrészben csúcsosodik ki. A füleket simogató hang tulajdonosa egyébként Tóth Gábor kedvese, Varga Betty, aki mindezek mellett sok helyen háttérvokálozik is vagy épp sikolt, mikor épp mit kíván meg az adott dal. Eddig tehát teljesen érthető és világos a lemez, ám ekkor jön a Lustration egyik legbizarrabb tétele, a Thor, amely Pirisi Ákos (October Sun, ex-To-Mera) szerzeménye, s amely afféle sampleres zörejekből, pittyegésekből és gitárhangokból álló pszichedelia. Nos, nem egy tipikus klipes nóta… Az albumról az egyik személyes kedvencem a Lilith And The Serpent: gyors, skandináv death metalos riffelésű darab, fenemód eltalált leállással és kissé keleties hangulatú női énekkel megfűszerezve; a Greskó Károly-Bachstetter Balázs gitárduó újfent kitesz magáért, a nyers hangzással doromboló Vértesi István basszusgitáros pedig igen precízen adagolja az alapokat Tóth Gábor beprogramozott dobolásával egyetemben. Bizony, a lemez mentes az élő dobhangoktól, ám ez maximum annak steril hangzásán vehető észre, szerencsére Gábor érti a dolgát, igen változatos témákat eszelt ki. A rendhagyó Enuma Elis nem más, mint a babilóniai teremtésmítosz, amit Emil szavalva mond el mintegy hat percben, ezzel is azt üzenve, hogy a GuilThee szembe helyezkedik mindenféle felgyorsult fogyasztói magatartással vagy divattal. Edgar Allen Poe halhatatlan versét, A győztes férget dolgozza fel a szaggatott riffelésű, dallamos refrénnel felvértezett The Conqueror Worm, a szintén nem rövid című Minor Disturbance In The Spirith Sphere In Antiquity pedig változatos tempóváltásokkal operál, de itt hallható a lemez legnyaktörőbb tekerése is. Az átvezetőként funkcionáló S Eljön Értünk A Fény után jön a Beloved Wife Of Man, amely címével ellentétben nem egy tipikus lírai darab. A végére pedig a Learn To Obey part 2 finom zárása marad, amelyben stílusosan Betty és Gábor közös éneke fokozatosan foszlik a semmibe. A lemez hangzásáért maga a főnök, Tóth Gábor felelt és összességében korrekt munkát végzett, minden hangszer a helyén van, ámbár az összkép lehetne egy kicsivel tisztább is, bár ez csak ízlés kérdése. Negatívumként egyedül talán a kevés szólót tudnám említeni, nem kellett volna az ilyesmivel spórolni, ahol ugyanis megindultak az ujjak a gitárnyakon, ott igazán jó dolgok születtek. Gábor kitűzött célja már a tavalyi demó kapcsán is egy progresszívebb felfogású death metal lemez elkészítése volt, amely merít a ’70-es évek elszállósabb dolgaiból is. Ezt nagyrészt sikerült is véghezvinni, de talán legközelebb még merészebben bele lehetne illeszteni a pszichedelikus részeket a masszív betonozások közé, ami minden bizonnyal igen bizarr alkotásokat eredményezne, de a Gáborék által választott út szerencsére igen sokfelé ágazik. És mint tudjuk, a zene határtalan. 9/10 - Oravecz Zoltán - Az eredeti cikket [itt] találod

Passzio.hu (www.passzio.hu) 2009.04.

Szó se róla, nincs könnyű helyzetben, aki nyomon akarja követni a 2006-nan alakult várpalotai zenekar munkásságát. Egyrészről harmadik anyagukon ismét új felállás hallható (leszámítva a biztos pont Tóth Gábort, Márton Péter viszont időközben távozott), másrészről a The Ghost of Denying, illetve a The Three Knot Lane demók is legalább annyira különböznek egymástól, mint ettől a lemeztől. Amelynek már élénk színösszeállításban pompázó groteszk figurákkal tarkított borítója jelzi, hogy nem hétköznapi zenével lesz dolga a hallgatónak. Őszintén szólva titkon reménykedtem, hogy a TTKL demó death metalosabb vonalán indulnak majd tovább, de úgy látszik nem jár egy rugóra az agyunk :) Persze az egy dolog, hogy én mit szeretek igazán, az meg egy másik, hogy a srácok mit képzeltek el. Egy totálisan anti-trend anyag született a csapat műhelyében, kábé kéttucatnyi meghallgatás után még azt is meg merem kockáztatni, hogy a Hydrahead kiadós bandák közül sem lóg(ná)nak ki ezzel a teljesítménnyel. Ráadásul számomra sokkal értékelhetőbb formában vegyítik a durva riffeket a pszichedelikus lebegéssel és az elektronikával, mint a hasonló stílusú csapatok jó része. A Learn to Obey Part 1. még csak amolyan intró-szerűség, az Embarrassment of the Fall and the Fool As Well viszont alaposan megdöbbentett. Elsőre leginkább a hangzással. Viszont talán ez az én fülemnek némileg száraz, furcsa megszólalás is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen experimentális lett a végeredmény. Idő kell, amíg megszokja az ember, pláne, amíg előjönnek a finomabb részletek is, de lehet, hogy egy profibb sounddal meg nem ilyen hatást érnének el, szóval fene tudja... Az ágas-bogas fához hasonlóan szerteágazó, sokféle érzést közvetítő zenét rejtő korongot egyben érdemes végighallgatni, de ettől tény, hogy a Lilith and the Serpent talált be nálam leginkább, amely némileg olyan, mintha az Until Death Overtakes Me ambient témáit kevernék a kései Carcass szikár tekeréseivel, plusz némi női énekkel (Varga Betty érdeme). Bizarr? Nem kicsit. Viszont jó. Akár csak a The Conqueror Worm from E.A.Poe (Regrettably Compound by the Son of the Adeptus and the Blind Mistress), amely lágyabb dallamokkal és fogósabb refrénnel színesíti a húzós betonozást. De a többi dalban is akadnak jó pillanatok szép számmal, ellenben felbukkan pár igazán meghökkentő szerzemény is, amelyeket nehezen vesz be a gyomrom. Mint pl. a Thor, amely az ex-To-Merás Pirisi Ákos elszállós, űrhangokkal tarkított agymenése, illetve a furcsa Enuma Elis szövegmondása, minimál ambient-témákkal és némi dobpergéssel kísérve. Ja igen, szövegek: Emil már terjedelemre is igen húzós dolgokat művelt – gondolom ezért sincsenek benne a bookletben –, amelyet E.A.Poe és bibliai idézetek is tarkítanak, érdemes a honlapjukon elolvasni őket. Háromnegyed órányi furcsa utazással lehet gazdagabb, aki beruház erre a korongra. Sokat kell hallgatni, de megéri a ráfordított időt; engem a hasonló stílusú zenék legtöbbjével a teljes idegbaj szélére lehet sodorni, de ez kifejezetten tetszik. - Pál Szabolcs - Az eredeti cikket [itt] találod

Femforgacs.hu (www.femforgacs.hu) 2009.03.21.

A GuilThee egy 2006-ban alakult veszprémi experimentális death csapat, a Lustration pedig immáron a harmadik kiadványuk és az első nagylemezük. Az állandó kérdés, hogy a pannon talajon gomba mód növő nagylemezeknek itt van-e az idejük? Elherdálnak az életünkből 45 percet, vagy éppenséggel megajándékoznak? A válasz ez esetben részemről egy kövér ajándék képében realizálódott. Azt előrebocsátom, hogy a zene mély, úszni nem tudók ezért csak búvárrfelszerelésben közelítsék! Amikor betettem az anyagot és elindult a második szám, a gitárok azonnal a Carcass és a Heartwork neveket hasították fel az elmémben, ami szinte végig meg is maradt, bár már itt éreztem, hogy nem egy album hallgatásába fogtam, hanem egy utazásba, ami masszívan az ismeretlenbe visz. Ám ez az ismeretlen nem az anyag maga, hanem az elme, amit a zene formál, így minden ember, aki belemerül, majd más utakra téved, más válaszokat kap, és más kérdéseket tesz majd fel. De persze az említett zenei párhuzam csak a lecsupaszított torzón jelentkezik, amin azért az inak, az izmok és a szövetek máshogy tapadtak meg, más formát, máshogy áramló energiákat vezetnek a végtagok felé. Így a végeredmény egy groteszk bál, ami egyben szépséges és riasztóan rémálomszerű, képzelgés, lebegés és föld is és súly is, és fájdalom és szépség is egyben. Az egyszerűbb ős thrash-ben gyökeredző és a svéd ősmesterek értelmezésén szárba szökkenő növény virága már egy egyedi és homogén, hybrid, saját formával és színekkel, ami messziről felismerhetővé teszi az öt zenész nevelte gyümölcsöt. A fent leírt hatásokat igazából sokszor megfoghatatlan, nagyban kísérleti vokálötletek, hangmontázsok, szintitémák és samplereffektek fűszerezik, de olyan egységbe gyúrva az alapokkal, hogy minden borulás szerves részként kapcsolódik egymásba, fordul át és születik újjá egy húzós tekerésben, vagy egy kicsit modernebb groove-osabb lüktetésben, ami ismét kapaszkodót nyújt az elsodródás érzetében. A csodálatosan színesítő női ének, (Varga Betty hangja tisztára Amaseffert idéző keleties hangulatot csempész némelyik dalba) a babilóniai teremtéstörténet, Mózes I.3.15-16 idézet, az E.A.Poe vers és a saját szövegek egy David Lynch-i groteszk és a jelentést csak sugalló, értelmezések százainak helyt adó hallható audiális és egy elképzelt vizuális világot teremtenek meg. Számot nincs nagyon értelme kiemelni, a Learn to Obey Part 1 és Part 2 tökéletesen keretbe foglalja a produkciót, ami az egymásba átfolyó tételek okán is egy szerves egységet alkot. Illetve minden egyes szám megérdemelne egy cikk méretű értelmezést és szétcincálást. Ezt tegye meg mindenki maga! A hangzás kellően bivaly és kellően koszos is, a túlpolírozottság és túlproduceltség csapdáját okosan elkerülte, bár a húros mesterhangszerek alkotta organikus hatást kicsit megtöri a rideg programozott dob, ami még így is korrektül szól. Igazából a külsőségekbe sem nagyon tudok belekötni. Az artwork (Pataki Zoltán munkáját dicséri) tökéletesen egységben áll a belbeccsel. Hát srácok! Köszönöm hogy Lustráltátok az agyam poros részeit, nagy élmény és sokat fog pörögni! Eddig már sok-sok anyagra hallottam és láttam rásütni a "nemzetközi színvonal" pecsétjét, de én először a GuilThee-nél érzem ezt megalapozottnak. Ez a bélyeg nem a nyugati ultra hangzás elérésénél kap valódi jelentést, hanem akkor, amikor a csapat a jó megszólalás és tálalás mellett túl tud zeneírásban, mondandóban és koncepcióban lépni a sajnos jellemző magyar korlátolt felfogáson. A GuilThee pedig e téren messze ver egy kört az utóbbi idők összes hazai anyagára! 9,5/10 - emp - Az eredeti cikket [itt] találod

Kritikák a "The Three Knot Lane" anyagról:

Metal Hammer (www.hammerworld.hu) 2008.04.

A veszprémi Guilthee Veszprémben alakult 2006-ban, a The Ghost Of Denying demójuk pedig tavaly nyáron bemutatásra került ebben a rovatban. Azt a felvételt nem hallottam, így nem rendelkezem összehasonlítási alappal. A háromtagú csapat - melyből időközben ketten is távoztak - súlyos hangvételű extrém metált játszik, ami önmagában persze nem sokat mond. Két daluk számos hatásra enged következtetni, melyek közül a death metal a legnyilvánvalóbb, és nem csupán Nagy Gergely kissé egysíkú hörgése miatt. Hogy nem csupán egy újabb death demó legyártása volt a cél, bizonyítja, hogy Tóth Gábor a szintetizátort is csatasorba állította, melynek témái azonban a nem megfelelő arányok miatt sajnos csak vékonyan a háttérben csordogálnak, nem sok vizet zavarva. Márton Péter - az egyik távozott tag - a riffelést legjobb tudása szerint igyekszik izgalmasra venni, de még kevés az emlékezetes momentum. A komplexitás, a nyilvánvaló megoldások levetkőzésének szándéka pozitív, de az ötletek dalokká formálásával még kell foglalkozni. Ha Tóth Gábor dobos említett hatásai - Pink Floyd, Cynic, Death - megfelelő új társakkal találkoznak, akkor ebből kisülhet valami kellemes dolog. - Milán Péter -

Heavy Metal.hu (www.heavymetal.hu) 2008.04.03.

Nem sokkal ezen anyag megjelenése után az immár veszprémi Guilthee igen pocsék helyzetbe került. Nevezetesen az történt, hogy nem csak az énekes Gergő távozott a bandából, hanem Márton Peti is, akinek munkásságát nyilván nem kell hosszasan taglalnom senkinek. Így tulajdonképpen a dobos Tóth Gábor vállán pihent az újrakezdés, vagy a folytatás súlya, de a hírek szerint sikeresen vette ezt az akadályt. Így került a csapatba a Lust-os Bachstetter Balázs, a Black Molly-s Vértesi István, az Animid Effect-es Greskó Károly és végül a napokban a Cenobite-ból ismerős Soós Gergely. Ez a kétszámos demo még a régi tagokkal került felvételre a CitySoundban, így az új srácok teljesítményéről egyelőre nem tudok sokat, de ami késik, nem múlik. A jelenlegi tagság rövidesen elcsíphető lesz a veszprémi Vezen-en, ami szerintem ilyen rövid idő elteltével kimondottan bíztató jel. Az előző cucc, a The Ghost Of Denying óta mindössze fél év telt el. Ezalatt született meg ez az átlagosnak egyáltalán nem mondható két dalt tartalmazó demo. Rögtön az elején jöjjön a feketeleves, hogy túl legyünk rajta: ez a borító szerintem szörnyű. Maga a kivitel kimagaslóan igényes, sőt a booklet egy az egyben nagyon jól sikerült, mindössze az elején helyet kapott képpel nem sikerült megbarátkoznom. Sajnos. Ugyan képvilág szempontjából ennél még az előző CD is jobban lekenyerezett, a The Three Knot Lane-nél jelentős előrelépés észlelhető a hangzás terén, és ez azért valamivel fontosabb. Külön pluszpont, hogy ezt a pozitív változást otthoni keveréssel érték el, „hála” a stúdió hisztijeinek. A két dal közül egyértelműen a lassabb, doomosabb, szinti-orientáltabb Melt Into Sternum lett a szívemnek kedvesebb, és ezen a nótán talán jobban is érezhető a jövőben megvalósítani kívánt zenei stílus (korai Pink Floyd és death metal keveréke). Roppant hangulatos az egész, és a hippokratészi eskü részlete is nagyon betalált. A Candid Debauch viszont már gyorsabb és gonoszabb tempót diktál, ennek ellenére mégsem annyira emlékezetes, mint az előző tétel. Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a Guilthee-vel a jövőben, csak remélni tudom, hogy az új tagsággal is megállják majd a helyüket. Mindenesetre a legjobbakat kívánom nekik, és bízom benne, hogy hamarosan egy hosszabb hangvételű anyagot is kézhez kaphatunk tőlük. Az eredeti cikket [itt] találod - necroticus -

Shockmagazin (www.shockmagazin.hu) 2008.03.

Postai úton, cd-re kiírva érkezett meg hozzám a veszprémi GuilThee zenekar második demója, kihajtogatható, dalszöveges-fotós borítóval, kísérőlevéllel; a csapat főnöke, Tóth Gábor már-már szinte veszélyesen rafinált, ami a promóciót illeti. Ám szerencsémre a dobos/szintis főnök ezzel nem nehezítette meg a dolgomat, a Citysound Stúdióban felvett két dal ugyanis kellemes csalódást okozott. Az együttes 2006-ban alakult, s az alapító tagok közül mára csak Tóth Gábor maradt, körülötte meg az eltelt két esztendőben oly mérvű, máig is tartó népvándorlás ment végbe, amelyet még a Góbi sivatag is megirigyelhetne. A legelső demó még amolyan hardcore alapú, kiabálós metal muzsikát tartalmazott, mely szintén sokat merített a szélsőségesebb stílusú zenékből is. Aztán egy internetes zenekari nyereménynek köszönhetően még tavaly decemberben megszületett a The Three Knot Lane, s az itt hallható szerzemények már egy viszonylag módosult irányvonalat mutatnak. A két dal közül az első, a Melt Into Sternum érzésem szerint afféle kísérleti tétel, melyen a hangulatteremtésé a főszerep, melyet a háttérben érzékletesen elhelyezett szintetizátoralap csak tovább mélyít. S habár vonszolósabb tempójáról – és a mély, dübörgő hangzásról - nekem az Obituary ugrott be először, hangulatilag talán ez az irány lehet mérvadó a jövőre nézve. Gábor ugyanis levelében a korai Pink Floyd zenei világát és a progresszív death metal vonalának házasítását emeli ki, mint kitűzött célt. Az elképzelés izgalmas, ugyanakkor megvalósítása nem egy könnyű feladat. Én voltaképp csak egyetlen akadályt látok Gáborék előtt, ez pedig a bátortalanság. A Candid Debauch egy gyors, tempóváltásokkal tűzdelt dal, mely mindezek ellenére is visszafogottnak tűnik. Itt egyébként elősejlenek a Gábor által is említett experimentális death vonal nevei (Death, Cynic), ám sajnos csak elősejlenek, és nem előbukkannak. Egyelőre. Mert a zenészi alázat és elszántság már megvan, magával a hangszeres tudással sincsenek problémák, egyedül már csak merni kell szabadjára engedni a fantáziát, s bátrabban hozzáállni a dalszerzéshez. Remélhetőleg ez a demó óta lecserélődött tagsággal menni is fog. - Oravecz Zoltán - Az eredeti cikket [itt] találod

Rockerek (www.rockerek.hu) 2008.02.15.

Közelmúltban jutott el hozzám a Guilthee zenekar új demoja a banda dobosa, Tóth Gábor révén egy kedves és jól megfogalmazott kísérőlevéllel egyetemben, röviden leírva benne a zenekar lényegét és terveit, valamint a demoval kapcsolatban ejtve szót. Az előző, fél évvel korábban felvett anyagukhoz (The Ghost of Denying) képest ez kevesebb, mindössze 2 számos lemez lett, viszont sokkal tisztább hangzással, habár a tervek szerint ez még nem a végleges formájuk, zeneileg is szerkesztettebbnek, kiforrottabbnak mondható. A 2006 júliusában alakult veszprémi banda jelenleg komoly elképzelésekkel rendelkezik, a mostani demo már egy teljes lemez előhangjának tekinthető, mely tartogathat még meglepetéseket az eddigiek ismeretében is. Fejtörést okozhatna, mégis mit lehetne most írni erről a két számról, ezért is vettem elő a korábbi hanganyagot, legalább viszonyítási alapnak. Zeneileg tekintve a fő vonalat mindenképp a trash/death metal szolgáltatja, kérdés nélkül első hallásra megállapítható. Húzós és pörgős gitártémákban gazdag, melyet legalább olyan gyors dob kísér. Az ének inkább a hörgés kategóriába sorolható, néhány pillanatra picit dallamosabbra hajlóan, mindvégig megfelelően igazodva a zenéhez. Viszonylag rövid történetük alatt már átesett pár változáson, tagcserén a banda, folyamatosan minél tökéletesebbet szeretnének produkálni, ennek is köszönhető a kidolgozottság, valamint az, ahogy megválogatják, kit vettek/vesznek be, amikor esetleg tagcserére kerül sor bármily okból. Mint említettem, a trsah/death a fő vonal, az egyik kiindulópont pedig Gábor nézete: kompromisszummentes, minden brutalitással, és betegséggel megfertőzött extrém motívumokkal megfűszerezett zene. Figyelmesen végighallgatva ezt érezni is a felvételeken, számomra elsősorban a zenei hatások nyilvánvalóak, elég széles skálára tehető amit a tagok hallgatnak és befolyásolhatta őket a számok elkészítésében. Mindkét nóta alapjában véve gyors tempóra épült, rengeteg kiállással, kisebb-nagyobb váltással, a váltások közt pedig egy-egy riff az, mi átvezet, szinte észrevétlenül. Ebből eredően unalmasnak vagy monotonnak egyáltalán nem mondható, változatos, s a durva hangzás mellett egész dallamos, könnyen befogadható számokat kapunk. Ami még figyelmet érdemel a zenén kívül, azon külsőség, melyre nem sajnálták az energiát, hogy legalább annyira legyen összetett és kidolgozott, megalkotva ezáltal a demo teljességét. A külső borító egyszerre morbid és tetszetős, valamiképp jellemzi a tartalmat. Belül pedig zenekari fotó, dalszövegek, grafikai ügyeskedéssel összeállítva, félelmetes, de mégsem riasztó hangulatot keltő módon. Amily sötét, morbid, mégis kétoldalú érzéseket keltő, azt mondani rá, hogy szép, nehezemre esne, amit ilyenkor használok, az a szóösszetétel a nagyon jól sikerült. Hozzátenném (bár saját meglátásom), sajnálatos módon manapság elég kevés olyan kiadványt látok, melynek a külsőleg igazán értékelhető lenne. Ebből látszik az, hogy ki hajt a pénzre, és ki zenél leginkább azért, mert szereti. Érezni ezt a hanganyagon, s ettől lesz jobb, őszintébb, s tényleg mond valamit, nem pedig (a mára gyakorivá vált) üres pengetés és károgás. - Szapy - Az eredeti cikket [itt] találod

Nuskull (www.nuskull.hu) 2008.02.16.

A 2006 júliusában alakult veszprémi zenekar korábbi demójáról, a The Ghost Of Denying-ról, - mely szabadon letölthető honlapjukról, akárcsak jelen cikk tárgya -, már olvashattatok oldalunkon, (ha fel szeretnéd frissíteni a memóriád, kattints ide), ám azóta alapos, mondhatni gyökeres változások mentek végbe személyi, és zenei téren egyaránt. Jelenleg csak Tóth Gábor dobos (ő felel a szintetizátortémákért is) az egyetlen stabil pont a zenekarban, sajnos e kétszámos anyag elkészítése, s felvétele után kilépett Nagy Gergő énekes és artwork-kiagyaló, valamint Márton Péter gitáros / basszer is. Az új tagok keresése folyamatban van (a honlapjukon, a hírek szekcióban bíztató fejlemények láttak napvilágot!), addig is vegyük górcső alá e két új dalt. Az már első hallásra megállapítható, hogy a korábbi demón jelen lévő modernebb felhangok, szaggatások, valamint kiállások teljesen eltűntek, és a ritmikusra vett rekedtesen kiabáló ének sincs sehol. Az itt hallható két dal majdnem teljesen death-be hajló, és sokkal old-schoolabb a korábban hallhatott style-hoz képest, továbbá örvendetes tény, hogy a megszólalást tekintve sikerült egy öles lépést tenniük előre, bár arányok terén még mindig nem az igazi, azért bőven hallgatható a végeredmény (a felvétel egy zenei portálnál nyert pénzösszeget beváltva a budapesti Citysound-ban zajlott, ám az anyag keverését a stúdió huzavonája miatt végül házilag kellett megoldaniuk). A Melt Into Sternum szintetizátortémáiról egyértelműen beugrott a floridai ős Nocturnus neve, egyébként egyszerűbb dalszerkezetre fektetett húzós, direktebb, s lehangolt groovy gitártéma képezi a szám alapját kis Gorefest, illetve helyenként The Cleansing albumos Catastrophic utóízzel keveredve, maga a szám többségében komótosan cammog előre, de Gábor a duplázóra is rá-rálép. 2:30-nál egy elborult, (a hippokratészi esküből átemelt) szövegfoszlányokkal áztatott szintis leállást is belefűztek, a zárásban pedig ismét igavonóként húz előre a tétel, a riffek végén kis csavarással. A Candid Debauch már kissé árnyaltabb megfogalmazású; lendületesebben robog előre gonosz hörgéssel, egy elég jó kis megtekert riffel, a gyorsabb részekről a Benediction neve merült fel bennem, azonban feltűnik egy dallamosabb kiállás is, rekedtes szövegmondással kísérve. Itt a kísérletezőbb death metalos felhangok jönnek elő, de ez a dallamosabb rész nem a legjobban sikerült pillanat, az ilyen ötletekhez erősebb torok lenne szükséges, mert amúgy az ötlet jó. Remélem stabilizálódik a felállás, és Gábor megtalálja a megfelelő embereket tervei megvalósításához, mert ez a két tétel bíztató képet mutat, kisebb hibái ellenére is jól hallgatható, kerek dalokat sikerült alkotniuk; a kitartás megvan, ötletek is, szimpatikusak is; úgyhogy én kíváncsian várom a folytatást. - killerrabbit - Az eredeti cikket [itt] találod

Fémforgács Metal Site (www.femforgacs.hu) 2008.02.09.

A veszprémi Guilthee megalakulása óta nem egy könnyű eset, nem csak zenészek adták egymásnak a kilincset, de műfaji tékozlás és sodrások szele is változatos és részben behatárolhatatlan végeredményt adnak közre, egy azonban biztos; a betegség mindig is benne keringett, csak közben a véráram vénái helyezkedtek el más és máshol. Megkímélném a nagyérdeműt a volt tagok felsorolásától, csak kettőt emelnék ki, akiknek fontos szerepük volt a The Tree Knot Lane elkészítésében; Nagy Gergő – ének (s az ő műve az igencsak eltalált borító is) és Márton Péter – aki egykoron a Septicmen-ben és a Without Face-ben egyaránt meghatározó egyéniség volt gitárok terén. A jelenlegi egyetlen valós tag Tóth Gábor – aki a dobokat püföli és a szintetizátorra is ránéz néha… tőle kaptam postán a kritika tárgyát is (rengeteg infoval, melynek csak egy része publikus), és pár dolgot leírnák tisztázásképpen, hogy mi hogyan alakult és miért is történt ennyire radikális váltás a tagságban... A helyzet annyi hogy nyertek 30000 rugót a Mymusic szavazáson, amit a Citysoundban közel 2 hónap huzavona után se lehetett összehozni, végül TG megunta a dolgot – gondolom a többiek is… „Lényeg az, hogy tíz nap alatt kevertem a cuccot, és ez lett az eredmény. Hát közepes, kicsit gyenge a dob, de trigger nélkül képtelen voltam többre.” Az új tagokról is írt, de mivel még a próbán derül ki, hogy ki hogyan válik be, no meg ez egy kritika, így inkább, majd ha minden eldőlt, akkor a hírekben lesz olvasható, hogy alakult a zenekar tagsága. Térjünk talán rá a tárgyra, erre a két számos EP-re, mely a fenti történet és tortúra ellenére egész jól szól és külsőségek terén is igényesre sikeredett, avagy betegség ha nem is mesterfokon, de azért a végén csak a műtőasztalon ébredünk, kicsorbult szikékkel keresve még ép végtagunk... A Melt Into Sternum lassan indul be, szinte már doomos, egyértelműen régi Nadir, azaz Dark Clouds dolgokat hallok ki, majd a szintetizátor adta morajlás miatt a floridai Nocturnus kísérleti megoldásai jutottak eszembe, akad a közepén egy pszichózis kellemes leállás, aztán előröl kezdődik a csapkodó komor dallam oda-vissza játéka… A Candid Debauch már egy sokkal masszívabb és durvább nóta, igazából már az előzőnél is éreztem némi régi Benediction old school riff hegyet, mely itt még inkább előtérbe kerül bizonyos részeken. A beteges vokál, remek szinte már indusztriális torzításokkal egészülnek ki. Sokkal komolyabb és progresszívebb dal, bár egy kicsit elveszik az erő, így inkább a zenész tudja értékelni, mint a felületes átlag hallgató. Hát mit mondjak? Az előző The Ghost Of Denying anyagukhoz képest gyökeresen változtak, bár én ott is úgy éreztem egy kicsit lárva mód mozog az ötletek hálójában a Guilthee. Határozottan betegebb és durvább ez a második anyag, de még mindig nem találták meg a valós helyüket, s az új tagsággal azt hiszem megint változnak valamilyen irányba és műfaji létrán ugrálva megint valami újjal állnak elő... ...mindezzel csak egy baj van; nem tudnak teljesen valós rajongótábort szerezni, hiszen ha nem is homlokellenkező, de más és mást adnak közre. The Ghost Of Denying sokkal emészthetőbb és mondhatni hibridebb dolog volt (szövegek terén is), míg ez az új megint csak crossover, de megint másként és másoknak… Nagy talány ez a Guilthee, de azt hiszem fogunk még találkozni a nevükkel a jövőben, mert kapaszkodnak is, ötletek is vannak és tudás is, csak valahogy a felület csuszamlós, ahogy az élet maga is... - haragSICK - Az eredeti cikket [itt] találod

Passzió.hu (www.passzio.hu) 2008.02.08.

A veszprémi zenekar előző anyaga egy, még csak az útját keresgélő csapat képét mutatta, szerintem kicsit korán léptek ki vele a nagyközönség elé. Kétségtelen, hogy voltak/vannak pozitívumai, de valahogy nem áll össze kerek egésszé. Most azonban itt a decemberben felvett második demó, amelyre tényleg kíváncsi voltam, és amely minden szempontból magasabb szintet képvisel az előzőnél. Első pillantásra lejön, hogy ezúttal a külcsínre is odafigyeltek a srácok: kihajtogatható, színes nyomdai borító, benne a szövegekkel, fotókkal és néhány egyéb információval. Piros pont először. A másodikat a hangzásért osztanám ki: a Citysoundban rögzített, de a csapat házi stúdiójában kevert sound jóval erősebb az első anyagéhoz képest. Picit ugyan száraz az én fülemnek, mégis kellően zúzós, arányos, ezen a szinten bőven megállja a helyét. De nem kukacoskodok, hiszen a korongon hallható két szerzemény is korrekt munka és egyértelmű fejlődést mutatnak. Korai Gorefest, „Fear, Emptiness…” korszakos Napalm Death nevei ugrottak be zenei hasonlóságként a mélyre hangolt muzsika hallatán, főként a picit direktebb első dalnál. Van húzása, a death metalba hajló extrém zenét pedig némi szintis aláfestés is színesíti. A ’Candid Debauch’ valamivel tördeltebb szerkezetű, engem az első demó dalainak hangvételére emlékeztet. Igazán sajnálom, hogy a zenekar nagyobb része lelécelt és emiatt jelenleg csak TéGé az egyetlen tag. A CD-hez küldött kísérőlevelében azt írja, hogy új személyekkel kívánja folytatni a munkát, remélhetőleg mielőbb sikerül neki talpra állítania a csapatot. Kár lenne, ha az út kezdetét bedobnák a törülközőt, mert ebben már van ráció. Az érdeklődők a honlapjukról letölthetik mind a két dalt, borítóval együtt. - Pál Szabolcs - Az eredeti cikket [itt] találod

The Ghost of Denying anyagról:

Hunderground Magazin (www.hunderground.hu) 2007.09.29.

Érdekes 21. századi történet a várpalotai és veszprémi bázisú Guilthee-é. A két alapító tag, Márton Péter gitáros és Tóth Gábor dobos, a neten ismerkedtek meg, majd rövidesen úgy döntöttek, létrehoznak egy bandát, amelyben brutál a gitár, agresszívan szaggat a dob, rendesen oda van csavarva a basszus, és üvölt-hörög az ének. Ez lett a Guilthee. A zenekar 2006 júliusában jött létre, és kezdetben kicsit átjáróház jellege volt. Az első állandónak mondható felállása a demo felvétele után, az év végén alakult ki Horváth Ádám énekes és Németh Tibor basszer csatlakozásával. A felvételen azonban még Peti régi – Without Face és Sunseth Sphere beli – harcostársa, Bánfalvi György kezeli a bőgőt. A hangszerfelvételek, a dobszerkesztés és a keverés Gábornál készült el, az éneket pedig az Amp Stúdióban rögzítették. A házi készítés egy kicsit hallatszik is az anyagon. Bár minden egészen korrektül hallható, tehát az arányok rendben vannak, az összkép és a hangszerek külön-külön valahogy mégsem szólnak igazán ütősen. A gitár horzsol, ahogy Péter írta a kísérő levélben, de szerintem inkább szakítania kéne. A nyitó Soul Collector a csapat először összeállt nótája. Klasszikus thrashes és modern szaggatott témák uralják a dalt. A második a Seven Faces, melynek lassabb és gyorsabb témáiról is a 90-es évek magyar HC zenekarai jutottak eszembe. Itt a disszonáns, félhangos, anno a Leukémiát (is) jellemző megoldásokra gondolok. A Cremationnek üdítő a már-már progos kezdőrésze, és hangsúlyos benne az azt követő belassulás is. A The Ghost Denying ízes thrasheléssel kezd, majd hamar pörgős, kattogós tempóra vált. Ebben a dalban van a kedvenc témám, és mintha ennek is lenne refrénje. Bár a srácok a death metal, hardcore, power metal hármast említik zenéjük alapköveiként, én inkább a thrasht és a HC-t emelném ki, talán némi deathes fűszerrel, de ez utóbbi is inkább az időnként zordabb éneknek köszönhető. A vokalizálásra egyébként a fröcsögés, az üvöltés a jellemző. Minden dal tartalmaz visszatérő elemeket, de mivel ezek egyike sem emelkedik ki, ragad magával egyértelműen, picit nehéz megjegyezni a dalokat. Tetszenek a változatos dobtémák, és az, hogy a basszus nem ugyanazt sikálja, mint a gitár, hanem nagyon dallamos, fantáziadús témákkal operál, és amikor kell, jól együtt él a dobbal. Nem tudom, hogy ez a szerzők vagy a „session” bőgős Bánfalvi mester érdeme-e, de üde színfoltja az anyagnak. Viszont nem tetszik az anyag megjelenése. Amilyen jó a CD barna felülete, a kivitelezést és az ötletet tekintve is, pont annyira tűnik ötlettelennek és fércmunkának maga borító. Sokkal ütősebb lenne, ha a lemezen lévő képpel találkozna a borítón is a hallgató. Új hír a zenekarról, hogy Tibi és Ádám távozásával újra ketten maradtak az alapítók és az újabb stúdiózásig nem is akarják betöltetni a megüresedett posztokat. Várjuk a fejleményeket! Az eredeti cikket [itt] találod

Heavy Metal.hu (www.heavymetal.hu) 2007.06.

A The Ghost Of Denying a várpalotai Guilthee első demója, és noha a csapat tagjai még csak tavaly óta játszanak együtt, a végeredmény meglepően összeszokott társaságra utal. Persze azért itt nem kezdő zenészekről van szó, mert aki nemcsak a mainstream bandákat követte figyelemmel az évek során, annak többek neve is ismerősen csenghet a srácok közül. A körülbelül tizenhat perces anyagot Horváth Ádám énekének kivételével házilag rögzítették, ami azért sajnos hagy némi kívánnivalót maga után, ellenben az ének-soundért felelős Amp Stúdió kimondottan jó munkát végzett, így végül az összkép nem is sikerült rosszul. A borító kinézetét először furcsálltam egy kissé, de mivel a nagyon ízléses és szép honlapon sokkal jobb minőségben is meg lehet tekinteni, ez nem okozott különösebb fennakadást részemről, magán a CD-n pedig - ami a külső csomagolásnál összehasonlíthatatlanul igényesebb -, folyatódik a borító mintája. A zenekar stílusát a srácok HC/death/power metalban állapították meg, amiből a hardcore-ral egyet is értek, sőt, még power elemekkel is operálnak, ám a death metal-t nem érzem annyira dominánsnak, csak a The Ghost Of Denying-nél. A metalcore szerintem találóbb kifejezés lenne az itt hallható muzsikára. A kezdésnek választott Soul Collector például kifejezetten a modern metalból építkezik. Ez a nóta igen jól sikerült, az előbb már említett death metalos címadó dal mellett egyértelműen ez lett a másik kedvencem. Elsősorban e két szám miatt lett bérelt helye a korongnak a CD-lejátszómban. Az utána következő Seven Faces-ben a fiúk kicsit unalmasabbra vették a figurát, ám a Cremation-ben már újra változatosan döngetnek. Az a véleményem, hogy első anyagnak egyáltalán nem rossz a The Ghost Of Denying, sőt. Mire eljutnak odáig, hogy albumot adjanak ki, remélhetőleg még jobban törekednek majd a változatosságra, és nem otthon veszik fel a számokat. Mindenesetre újabb színfolt a hazai metal bandák között, ráadásul a hozzáállásuk is roppant szimpatikus, ugyanis a négy dal egy az egyben letölthető a honlapról. Nagyon kíváncsi leszek, hogy élőben mennyire sütnek a dalok, mert otthon is klassz hallgatni a CD-t, de szerintem koncerten még ennél is többre képes a Guilthee. - necroticus - Az eredeti cikket [itt] találod

Metal Hammer 2007.06.

Alaposan megtördelt modern metalban utazik a Guilthee. A zene alapvetően OK, viszont Horváth Ádám énekesi teljesítménye nem. Nagyjából minden számban ugyanazt az acsarkodós hörgés/üvöltés tolja, és szinte nem érteni szavát sem. Tudom, hogy nehéz megtalálni a saját hangot, de valahogy nem tűnik jónak, amit most művel. A kissé hosszú (főleg Seven Faces, Cremation) nóták váza nem hordoz magában túlságos kiforrottságot, eredetiséget, viszont ezekre a témákra egy ügyesebb dalnok hozna valami sokkal igalmasabbat, fülbemászóbbat, kifinomultabbat. Itthon szerencsére már a kisebb bandák esetében sem szokott gond lenni a hangzással, és itt sem tapasztalunk komoly problémát. A saját és a kikevert sound is megállja a helyét. Viszont a zenére még nem tudok rábólintani. Legközelebb sokkal jobb énektémákat kell gyártani! - K.P. -

Nuskull (www.nuskull.hu) 2007.05.31.

A Guilthee zenekar ágacskái 2006 júliusában kezdtek el rügyezni Veszprémben, azzal hogy HC-t kevertek, majd rengeteg más fertőzéssel, még egy év se kellett hozzá, s ki is jött a négy számos, masszív és dühöngő influenza... Kevereg itt egy jó adag dallamos death és energikus power hatás, némi modern thrash, egy csipetnyi indusztriális jelleg, s természetesen a HC, mint alap végig vezet, ki-ki csavarva műfajából önmagát, ezekkel az agyas futamokkal, amolyan beteges crossover, melyre akár azt is rámondhatnák egyesek, hogy metalcore, egyéniséget keresgélve félúton... bár ez a zenekar név új, de tagok terén már más produktumukhoz is volt szerencsém, hiszen: Peti alapítója a Dissect-nek, Without Face-nek, Shockwawe-nek és a Sunseth Sphere-nek is. Gábor a Lust-ban kezdett, majd az Ötödik Évszak-ban, és a Hosszú Távú Áthangolás-ban folytatta. Míg Ádám és Tibor együtt játszottak a Masserror-ban. Ádám régi zenekarai között ott van még az Akna Camping, Donor és a Moraldie. Tibi részéről pedig a Deadlock, Broken Promises és a Remains of Silence... sokszínű a skála, ragyog a paletta a sok koszos folttól, melyből most egy nagy és új kép készül, a múltat feledve/ nem felejtve... Ami elsőre feltűnt, az az igencsak nem mindennapi logó, haha. Olyan, mint, ha valami lövöldözős vadnyugati film vásznáról pattant volna le... magyarázatot rá nem láttam, se a zenéből, se a borítóból, nem derült ki, az oldalamat pedig a kíváncsiság lyukasra marván rákérdeztem a dologra e-mailban a kiagyalóiktól. Komplex választ kaptam, amely egyben interpretáció is a javából, haha! "...A logó meg abból jön, hogy a kezdőlapon van egy bácsi, aki ottan vajákol, és szédíti a tömeget. Azok meg tapsolják. Aztán a baloldalon ott van az a csuhás szerencsétlen, aki már átment a szekéren. A szédítő bácsi, alkimista, mágus, vagy mondjuk egy mai közszereplő, a szekér az eszköze, ami mondjuk a tévé. A zenekarunk pedig, aki feltárja, hogy mi zajlik a szekérben. guilty - bűnös, thee - téged, neked, rólad, hozzád Szóval a guilthee szabad fordításban annyit tesz, mint "(ha nem vigyázol) BŰNBE VISZ (ami a szekérben van)" vagy "a BŰNRŐL NEKED..." Kivesézve a logó, borító, zenei és ideológiai koncepciót (és kihagyva a stúdió körülményeket - előzményeket, etc - mert ez mind fenn van a honlapjukon), talán térjünk rá erre az agyas 16 percre. A Soul Collector-ral kezdenek, mely elsőre egy picit a post-thrash dolgokat jutatta eszembe, melyben erőszakosan telít Ádám vokálja, aztán váltás, és már építkezik is a zene; kapkodós dallamok szaggatva és kalapáló ipari dobok, erős gyűlölettel telt refrén, egy kevés lagymatag grove lecsengés, amely által valami post-post-post Crowbar-nak is tűnhetne a dolog, haha. Majd végül a zárás csak maga a hörgésében kissé Numetálos, vagy bármi más... igazából nehéz azt a zenét műfaji határokba zárni, melynek alapelve és célja is a sokszínűség volt. Ezt a folytatás is csak tovább erősítette bennem. A Seven Faces is rendesen pattog és szaggat, extrém és közben némileg dallamot is tart, annak ellenére, hogy közben folyamatosan meg is szakítja azt, rendesen agyas és közben egyszerű is, nem kevés betegséggel baszva szájba. A Cremation lépcsőzetes dal, építkezése egyet jobbra; kettőt balra... mindezt megtekerve, csonkolva, darálva és letisztítva... a demó legjobb trackje mindenképpen ez, egy Meshuggah vagy Hertz and Silence hasonlat talán erős lenne (ehhez még fejlődni kell a srácoknak), de a zaklatott, csépelős, agresszív vokállal támogatott agyazás egyértelműen ezt a két nevet jutatta eszembe. The Ghost of Denying kezdése a feljövő kalapáló dobokkal, s a lagymatagon rá tompuló basszussal, elsőre nagyon indusztriális hatást keltenek, azonban a kibontakozó dalban már elvétve érezni lehet a majd később teljesen progresszívba zuhanó dallam fűzért, mely kissé a régi időket idézi, de mégis nagyon mai hatást kelt... 1:50-től egészen 3:20-ig burjánzó (s közben egyszerre építkezős) jammelés áldozataivá válunk, mely könnyen ragad magával, kapcsol ki, megmutatván a zenekar igencsak jó szárnyalgatásait, és profizmusát, majd visszatér a kezdeti téma és zárul az anyag. Néhol elfért volna némi grind sebességű rész, illetve a vokálból egy kevés dallamos, visszhangos, és károgós is, bár így is egy erős és érett anyag, melynek némely szegmensei még csak lárvamód bábba húzódva várják az majdani megszületésük... Tehát ez még csak egy embrió, promóciója egy névnek, amely talán a közeljövőben ismerté válik és sikeressé, ehhez minden esélyük megvan, az elkövetkező idők, pedig majd hozzák, amit hoznak... Itt és most: 10/ 9 (megfogant, már csak meg kell szülni) - haragSICK - Az eredeti cikket [itt] találod

Napló - Veszprém Megye Napilapja (www.naplo-online.hu) 2007.05.26.

Guilthee, a bűnös élet "Nem könnyű ma itthon underground zenekarnak lenni" A veszprémi Guilthee zenekar lett áprilisban a hónap zenekara egy internetes zenei oldal látogatóinak szavazata alapján. A fiúk stúdióidőt kaptak ajándékba. "Valamilyen metálzane"- határozták meg a műfajt maguk a srácok: Horváth Ádám (ének), Tóth Gábor (dob), Márton Péter (szólógitár), Németh Tibor (basszusgitár). Ezen ugyanis jócskán el lehet vitatkozni - mondták, mindenesetre a metál az biztos, ráadásul abból az igazán hangos, zúzós, kiabálós fajtából. A fiúk egyébként nem ismeretlenek a zenei élet bugyrait, pincéit jól ismerő lelkes közönség számára, ugyanis többek között a Without Face-ben, Sunset-ben, az Ötödik Évszakban, illetve a Hosszú Távú Áthangolásban is zenéltek. Saját bevallásuk szerint mindannyian más zenei gyökerekből táplálkoznak, Ádám a "legszélsőségesebb", ennek ellenére vagy talán éppen ezért vannak mégis összhangban. A dalokat közösen írják, Peti kitalál egy témát, ahhoz aztán mindenki hozzáteszi a magáét, majd a végén leülnek, és "beletúrnak" az anyagba. A szöveg Ádám feladata, az általa kitalált fiktív sztorik tökéletesen passzolnak a banda nevéből fakadó bűnös élethez, kísértéshez. A fiúk szerint nem könnyű ma Magyarországon underground zenekarnak lenni. Ahogy megfogalmazták: a nem televízió- és rádiókompatibilis zenekaroknak kevés bemutatkozási lehetőségük van itthon, ellentétben Csehországgal vagy Hollandiával, ahol egymást érik az ilyen jellegű fesztiválok. Éppen ezért is nagy dolog mostani sikerük, az internetes zenei oldalon ugyanis vagy hatezer zenekar regisztrált, és több ezren szavaznak is a legjobbakra, melyek között immáron a Guiltheet is számon tartják. Úgyhogy aki kedveli a zúzós rockzenét, de legalábbis fogékony az újdonságra, hallgassa meg a Guilthee dalait! - Kiss Nikolett -

Rockinform (www.rockinform.hu) 2007.05.

Sajnos már elfogyott az eredeti borító, mire az újsághoz került a CD, ezért úgy kellett megnéznem a neten, hogy mi a fene is lehet a borítón, mert én csak egy fénymásolt pacahalmazt kaptam, viszont a CD tokon ott figyel a "Szerzői kiadás" matrica - ilyet még úgysem láttam. Én csak jót mosolyogtam ezen, de egy kiadó biztos hülyét kapna, és azt gondolná, hogy a srácok egyáltalán nem veszik komolyan a dolgot. A zenekar vegyítve várpalotai és veszprémi tagságra épül. Nagyon friss csapatról van szó, szűk egy éve léteznek, és már van is egy kész felvételük, ami négy számot tartalmaz. A csapat modern metal/death/HC vonalon működik, de némi extrém íz is megmutatkozik a koncepcióban. Az a baj, hogy az elemeket úgy sikerült vegyíteni, hogy nem minden esetben működnek a számok. Nincs, ami magával sodorná a hallgatót, túl száraz az egész, éppen ezért nincs rajta igazi fogás. Pedig jók a témák, ügyesek a zenészek. Nincs benne meghatározó lendület, és kellene néhány jellegzetesebb téma, vagy valami, amitől összeállna a kép. Semmi slágeresség nincs a négy dalban és nem is kell, viszont hiányzik belőle az a konkrét jelleg, amitől a zene nem folyik ki a másik fülemen. A zenészekben megvan a lehetőség, és az irány sem rossz, már csak a számokat kell fogósabbra írni, és nagy lesz a faszaság! - BAZSI -

Passzió.hu (www.passzio.hu) 2007.04.18.

A tavaly júniusban alakult veszprémi csapat saját bevallása szerint a death metal/hardcore/power metal keverékeként aposztrofálható zenét játszik. Leírva érdekesen és jól is hangzik, de véleményem szerint ez inkább extrém metal/metalcore keverék, legalábbis ebből a négy dalból nekem ez jön át. Megtördelt ritmusok, gyakori tempóváltások, eléggé egysíkú énekhang, nem túl arányos hangzás - megannyi bemutatkozó anyag ismertetőjegye. Ami megtévesztő, mert a zenészeknek nem ez az első próbálkozásuk, mindenki megfordult már más csapatokban. Idősebb death metalosoknak Márton Péter neve csenghet ismerősen: igen, ő játszott a '90-es évek első felében a legendás várpalotai halálbrigád, a Dissect soraiban (később a Septicmen-ben is). Ettől függetlenül inkább rokon ez a zene mondjuk a Korn-nal, mintsem a Napalm Death-tel, pedig mindkettőt megtaláljuk a srácok kedvencei között (plusz még RATM, Nevermore, Immortal, stb.). Egy-két lassabb, zúzósabb résznél kétségkívül érződik is némi deathes felhang, de ami engem zavar, hogy nincs igazi lendülete az anyagnak és emiatt nem igazán indulnak be a dalok. Talán csak a címadó kivétel. Az éneket az Amp Stúdióban rögzítették, minden mást házi körülmények között. Ez rá is nyomja a bélyegét a hangzásra, tipikus demós sound. Amit azért sajnálok, mert a pergőnek elég mechanikus megszólalása van, ráadásul a "néha kitekert basszus" eléggé hátul van, pedig ügyes dolgokat penget a srác és a többiek sem fakezűek, de sokkal élvezhetőbb lenne az összkép egy arányosabb hangzással. Rajongóként abszolút megértem, hogy valaki minél előbb meg akarja magát mutatni a nagyközönségnek, szívesen is fülelek bele demókba, de egy gyengébben sikerült produkció nem valószínű, hogy előnyére válik a csapatnak. Élőben biztos beindulnak az emberek a zenére, hifin hallgatva azonban engem nem igazán hatott meg. Pedig sokszor végigpörgettem az elmúlt napokban. Az érdeklődők viszont mind a négy dalt letölthetik a zenekar honlapjáról. Az eredeti cikket [itt] találod

Fémforgács Metal Site (www.femforgacs.hu) 2007.04.13.

A Guilthee története 2006 júliusától követhető nyomon. A veszprémi banda eddigi legégetőbb gondja - kérész élte ellenére - a megfelelő tagság csatarendbe állítása volt. Azonban a 2007-es esztendőre, első kiadványuk, a The Ghost of Denying felvételeire már viszonylag stabillá vált a felállás. A négyszámos demo bő 16 percben robog át a gyanútlan hallgatón. A Soul Collector a modern rock szellemében íródott, annyi elmondható, hogy demoszám létére összeforrottan, hiba nélkül hallatszanak az egyes hangsávok. Egy jó pont a zenekarnak, na és az Amp Studio legénységének. Az ének meglehetősen hajaz James Hetfield-re, a jellegzetes masszív gitárhangzás pedig a Metallica-t/Machine Head-et juttatta eszembe. A kettes track a Seven faces, ami elgondolkodtató, dialogikus szöveggel lett felvértezve. A zene követi az elhangzó sorokat, néhol leülteti a hangulatot, megy a riffelés, aztán a következő pillanatban megjön a váltás és katonás kétlábdobos alapok zökkentik át az egyes témákat. Elég monoton ez így öt percben, én belevittem volna valami szólót, akármit, ami némileg megdobja a hangulatot. A Cremation technikás, szaggatott riffeket hordoz magában. A refrén eléggé el lett találva a veszprémi srácok közreműködésével, amely alatt Horváth Ádám énekes már többet kísérletezik a hangjával, hallani hörgéseket is. A négyes szám, a címadó Ghost of Denying. Ehhez a számhoz a bőgőt eléggé letekerték a mély tónus felé, de lehet, hogy valami malőr történt...? Egy pusztító death metal nótával állunk szemben, ami egyben a legfaszább szám a demoról. Ez a darab élőben nagyon odaver majd! Koncertre vele! Úgy vélem, hogy a Guilthee-nek ezt a féle szabadjára engedett, technikás gitáron alapuló zenét kellene ,,erőltetnie", hisz ebben látom az erényüket. Szóval ez alatt azt értem, hogy pl. a Seven Faces és a Cremation közt minőségi a strukturális differencia az utóbbi javára. A mag az megfelelő, csak némi egyéniséget, merészséget hiányolok. Sok sikert! - Infam - Az eredeti cikket [itt] találod

Fangoria magazin (www.fangoria.hu) 2007.04.05.

"A négytagú, várpalotai/veszprémi csapat demóját Márton Péter gitáros juttatta el hozzám azzal a céllal, hogy kritikát írjak a négyszámos lemezről. Péter zenéjüket death-hc-power keverékként jellemezte... nos, nagyjából egyetértek, bár szerintem a halálmetál annyira nem jellemző rájuk, inkább a hc-s és power elemek vannak domináns többségben, legalábbis a négy dal (Soul Collector, Seven Faces, Cremation, The Ghost of Denying) meghallgatása ezt mutatta nekem. Ugyan ezt a stílust, amelyben ők mozognak én annyira nem kedvelem, a demo meglepően jól szól, ráadásul a nóták is eléggé összerakottnak tűnnek. Lassabban hömpölygő zúzások ezek, amik a Sick of it All, Biohazard, Pro-Pain (esetleg Pantera) középtempósabb dalait kedvelőinek vélhetőleg bejönnének. Én egy picit hiányoltam a gyorsabb tempójú részeket, amelyekből igen kevés van, plusz maga a műfaj számomra egy picit unalmas, azonban ez abszolút nem a hazai fiatalok munkáját minősíti, mint inkább az én zenei ízlésemet. Horváth Ádám hangja eléggé erőteljes a hc- és power-témákhoz, plusz a kiejtése is rendben van, így sem az énekkel, sem pedig a szövegekkel nincs baj - ami talán egyedüliként hiányolható, az még egy gitáros játéka. Talán nem szükséges ehhez a vonalhoz a két gitár, ám szerintem mindenképpen erősítené a hangzást és a lehetőségeket, no meg durvább témákat is ki lehetne hozni két gyorskezű előadóval. Így összegezve tehát a stílus rajongóinak mindenképpen ajánlható a lemez (az igényes honlappal együtt, - www.guilthee.com - ahol egyébként dalszövegek és bemutatkozás éppen úgy megtalálható, mint akár a négy említett szerzemény). Én esetleg a már említett gyorsabb témákat és a plusz gitárost erőltetném a csapat helyében, de demójuk még így is bőven megfelelő a műfajt kedvelőknek. Pontszámot pont azért nem adok, mert nekem annyira nem kedvencem ez a vonal, illetve egy első demo esetében nem is érzem szükségét a pontozásnak, hiszen már azzal megérdemlik a fiúk a tiszteletet és a támogatást, hogy egyáltalán összehozták a felvételt és igyekeznek azt terjeszteni az érdeklődőknek. Sok sikert a csapat jövőjéhez..." - Böjtös Gábor - Az eredeti cikket [itt] találod